Kagylóhéj

Az emberek csak néznek, és azt képzelik látnak is.
Pedig a kép sötétebb az éjnél.
A test tökéletes, áthatolhatatlan burokként védi a lélek legmélyebb bugyrait.
Lehetséges, hogy valaki ismeri egy történet töredékeit, de hiába is ragasztgatná a darabokat, nem tudja maradéktalanul összeilleszteni a legfinomabb módszerességgel sem.
Mert nem hozzá tartozik.
Nem értheti.
Hogyan is érthetné…

Azok, akik bepillantást nyernek némiképp a kapcsolatunkba két, egymással éles ellentétben álló táborra oszlanak. Vannak, akik szemében mindez harmonikus, tökéletes, és idilli. Vannak, akik szemében pedig akaratlagos, tudatosan formált massza, értelem és érzelem sivár, silány keveréke. Nos, egyik sem helytálló. Egymás nélkül legalábbis semmiképp. Valóban: Ő egy hőn áhított biztos pont immár, amit meg AKAROK tartani, éppezért TUDATOSAN formálok bizonyos dolgokat magamban is, amik mások szerint ÖSZTÖNÖSEK kellenének, hogy legyenek. Csakhogy az álhatatosság nem veleszületett adottság senkinek azt hiszem, ez olyasmi, amit az észnek és szívnek egyaránt tudni kell birtokolni, megtartani.  A szerelemnek pontosan annyi szerepe van csupán, mint a napfénynek a bimbódzó virág sarjadásakor. És nem, NEM AKAROK újabb fénysugarakat, hogyha egyszer az én gyémántvirágom már szirmot bontott. Meglehet, hogy elemi erővel próbál mégis áttörni, de könnyen megvakulhat, aki óvatlanul erős fénysugárba tekint. És külömben is: ami már belém égett, azt semmi nem veheti el tőlem, és nem is engedem, hogy kiszakadjon belőlem.
Pontosan tudom, mit választottam.
Minden hibájával, és szépségével együtt.
Tudom, mi várhat rám Vele.
És nem érdekel, mit élhetnék meg nélküle.
Értelem és érzelem egyaránt Őt diktálja.
Szükségem van Rá most, örökre, és azon túl.
SZERETEM.

És végül:

If someone say three years from now
You’ll be long gone
I stand up and punch them out
Cause they’re all wrong!
I know better,
Cause You said:
 Forever and Ever!
(nem teljesen az eredeti, de rám nézve ez az igaz)