Még mindíg forog a Föld

Ismét jó ideje nem írtam. Volna mit persze, de valahogy mégsem.
Tibivel a találkozó-amiről már illett volna beszámolni ugye-elmaradt, azóta sem ejtettük meg, és az utóbbi időben nem is nagyon beszéltünk rajtunk kívül álló okok miatt. Közben megismertem mást is, de erről igazán nem szeretnék még írni. Elég kuszán alakulgatnak a dolgok mostanság, és érzem magamon hogy nehezen tudok igazán mély érzéseket táplálni valaki iránt-ami elkeserít. Nagyon hiányzik hogy legyen mellettem valaki ugyanakkor élvezem is a magányt. Az utóbbi időben nem nagyon járok el sehová, nem vágyom társaságra igazán, jólesik kicsit a saját kis világomban elbújni. Sokszor gondolkodom olyan dolgokon amik azelőtt meg sem fordultak bennem. Könyvekkel kapcsolom ki  az engem körülvevő világot az agyamban. Legutóbb Zilahy Lajos Halálos tavasz című mkötetét olvastam, amiről nemrég már említést is tettem-bár nem emlékszem szerepel-e a cím a posztban (1922, Nyugat)
Az 1900-as évek legelején járunk, Budapesten. A könyv egy az egyben egy harmincas évei derekán járó férfi búcsúlevele egy régi-régi jóbaráthoz, melyben lepereg a szeme előtt minden, mi életét meghatározta, és igazán fontos volt számára. A központi motívum egy szerelem fájdalma, melynek terhe a csalódás után halála napjáig húzza, sanyargatja szívét, nem tud szabadulni más karjaiban sem. A valaha volt jómódú földbirtokos ifjú eladósodik, mit sem ér már neki a vagyon, hiszen nem boldogíthatja. Végül egy váratlan fordulat súlyát már nem bírja el a beteg szív, a férfi öngyilkosságba menekül.
Nekem egyik kedvencemmé vált a kötet, csak ajánlani tudom.