Viharnap

Nos. Jocinál vagyok egész héten, még múlt hét szerdán érkeztem egyébként. Sosem töltöttünk még ennyi időt együtt folyamatosan, bár ez meg is látszik, mert sajnos elég sokat veszekszünk, bár olykor ésszel felfoghatatlan módon pitiáne dolgokon csattan ki a háború. Tegnap este kiélezett volt a helyzet nagyon, pedig nem is volt nagy kunszt a vitatéma, csak a szokásos hogy túl sokat ül a számítógép előtt ahelyett hogy velem foglalkozna. Kiborult a bili. Csak csendben feküdtünk egymás mellett egy darabig este mire nem bírtam már és zokogni kezdtem, amire nem reagált. Azt hittem ennyi, kész, vége, mert ilyenkor mindíg vígasztal és magához szorít. Aztán jött is a kérdés hogy mi legyen… erre csak mégkeservesebben kezdtem zokogni, már tiszta önkívületben voltam (ezt onnan tudom hogy nem tudok minden percet felidézni ami történt vagy amit mondott). Azt mondta nem hagyok neki szabadságot hogy törődjön azzal amivel szeretne, nem csak a gépről van szó, hanem hogy egyedül is legyen, és sokszor zavarja hogy folyton mellette akarok lenni és azt akarom hogy velem törődjön. Ami igaz is. Nagyon ragaszkodom hozzá, és nagyon félek hogy emiatt elveszíthetem. Reggel beszélgettem az édesanyjával. Mondta hogy mikor ők ketten összekerültek apukával akkor nekik is nehéz volt folyton egymás mellett mert egy nő mégiscsak bújós, folytonos szeretetet igényel, meg hasonlók, egy férfinak viszont szüksége van a saját szabadságára.  Talán ez a mélypont mindkettőnkben visszavetette a szeretet mértékét a másik iránt, de nagyon remélem hogy ez tényleg pusztán csak időszakos. Muszáj odafigyelni mindkettőnknek, és változtatni azon amin szükséges, mégha nemis teljes mértékben, mert kitűnő páros vagyunk mi ketten. Bármit megtennék érte, most látom csak igazán mit is jelent Ő számomra: mindent!